Tyúkudvar

Ugye szépek?

Nem csak szépek, hanem hasznosak is. Nyár óta nevelgetjük őket és azóta nem vásárolunk előrecsomagolt húst és végre a Gyerekek is megismerkedhettek a liba-, kacsa-, néma (pézsma) kacsa-, gyöngytyúk húsának az ízével, mert eddig megfizethetetlen volt és megismerték a kukoricán nevelt csirke-, tyúk- és a pulyka igazi ízét. Amióta ők vannak nekünk, azóta sertés húst sem vásárolunk, még darált húsnak sem, van húsdarálónk :).

A kis kíváncsi..., de ez liba  :)))

Néma (pézsma) kacsa hadosztály :)

Fehér lúd hadosztály :)

Pulykák közt a Góré :)

Vegyesen :)

Egy kis néma (pézsma) kacsa hadosztály 2  :)

Libák, kacsák és a kép elején a bráma (gatyás) tojó :)

Kacsák és a gatyás :)))

Kacsa, gatyás és a pulyka tojó :)

A pulykák Góréja, ezen a képen is :)

Ugye szép vagyok?  :)))

Gyöngyösök és pulykák :)

Gyöngyös és néma (pézsma) kacsa  :)

Bráma tojó, "sima" paraszt tyúk tojó és a gyöngyi :)

Néma (pézsma) kacsák közt szeretne a Góré lenni :) ... majd kiderül ki lesz az ;)

Néma (pézsma) kacsahölgy :)

Egy kis gyöngytyúk és lúd terefere :)

Az egyik kopasz nyakú tyúkom, kicsit fázósan :)

Néma (pézsma) kacsa terefere :)

Egy kis  dél utáni csipegetés :)

Szárnypróbálgatás :), kár, hogy nem látszanak jól a gyönyörű színei

Szeretném bemutatni az állományunkat hivatalosan is :)

A magyar tyúkfajták ismertetése

Forrás: http://www.mgegodollo.hu

A magyar tyúk a középnagyságú, kettőshasznú fajták közé tartozik. A tyúkok súlya 2,0–2,3 kg, a

kakasoké 2,5–3,0 kg. Törzsük középhosszú, kissé hengeres. A tyúkok háta egyenes és hosszú, a 

kakasoké rövidebb és ívelt. Jellemző rájuk a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a 

jól fejlett tojóhas, a középhosszú és sárga láb, a test nagyságához viszonyítva túlfejlett faroktollak és a 

testhez simuló tollazat. Fejük kicsiny, koponyájuk domború, csőrük rövid és erős tövű, szemük élénk. 

A taréj középnagy és hátranyúló, egyenesen felálló, a tojóké gyakran megdőlt, egyenletesen 

csipkézett egyszerű  fűrésztaraj. Az áll-lebeny  finom tapintású és lekerekített, a füllebeny tojásdad 

alakú és mindenkor teljesen élénkvörös. 

A finom csontozatú magyar tyúk legfőbb értéke finom rostú és ízletes, kitűnő húsa, mely alapján a 

hazai és külföldi piacokon egyaránt kedvelték. Csirkéit 8–10 hetes koruktól már értékesíthetők voltak. 

Az 1930-as években Gödöllőn kezdett nemesítő munka eredményeként tojástermelése elérte az évi 

140–150 darabot, mely alapján kitűnő kettőshasznú fajtaként tartották számon évtizedekig. 

A nemesítés során több színváltozatot alakítottak ki. Legelterjedtebb a fehér, kendermagos, a sárga 

és a fogolyszínű változat volt, melyek – sajnos a fogolyszínű kivételével – a mai napig fennmaradtak, s 

mit önálló fajták találhatók génbankjainkban. 

A sárga magyar tyúk 

A világosabb és sötétebb színárnyalatban előforduló sárga magyar tyúkok közül a világosabb, 

élénksárga színű egyedek szaporítása kívánatos. A sárga magyar tyúk nyaktollának végei, a szárny 

evezőtollai és a faroktollak végei kismértékben barnásfeketék. A kakas tollazatának alapszíne 

valamivel sötétebb, a nyak- és nyeregtollak, valamint a szárny fedőtollai élénk vörösessárga színűek, 

az evezőtollak és a kormánytollak barnásfeketék, a sarlótollak zöldes árnyalatba hajló feketék. Csőre 

és lába sárga, tojása világosbarna színű. A naposcsibék egyszínű világosbarnák. 

A sárga magyar tyúk a Dunántúlon, valamint az Alföld és a Duna–Tisza köze egyes részein volt 

elterjedt.  

A fehér magyar tyúk 

A fehér magyar tyúk tollazata fényes  fehér. A kakasok tollazata szintén egyszínű fehér, idősebb 

korban enyhén sárgás árnyalatba hajló lehet. Tojásaik általában krém- vagy világosbarna színűek. 

Naposcsibéik teljesen fehér pelyhűek. 

A fehér magyar tyúk elsősorban az Alföld és a Duna–Tisza köze tyúkja volt, mivel fehér színével az 

árnyék nélküli tartást, a tűző napsugarakat a legjobban viselte.

A kendermagos magyar tyúk 

Tollazatának alapszíne kékesszürke. A sötét, fekete színhatású, keskeny keresztsávok váltakozó 

elhelyezkedése idézi elő a jellegzetes “kendermagos” színt. A kakasok színe világosabb, a tyúkoké 

sötétebb. Tojásaik világosbarna vagy barna színűek. Naposcsibéik sötétszürke-fekete pelyhűek, a 

kakascsibéknél a hastájon és a fejen világosabb árnyalatokkal. 

Rejtőzködő színe miatt elsősorban az ország északi részén,  általában a szárnyas ragadozókkal 

jobban veszélyeztetett területeken kedvelték, de az egész országban elterjedt fajta volt. 

A fogolyszínű magyar tyúk 

A tojó alapszíne az egész testre kiterjedően barna, hasonlít a fogoly színéhez. Finom rajzú tollazata a 

mellen vöröses, a nyakon, vállon és háton (a nyeregtollakon) sárgás, a test hátsó részén és a hason 

szürkés árnyalatú. A farok és a szárny evezőtollai feketék vagy sötétbarnák. A nyaktollakon fekete, 

keskeny csíkok láthatók, úgyszintén a mell-, hát- és szárnytollakon is keskeny, barna sávokból álló a 

toll körvonalához hasonló rajz található (rajzolt toll). A kakas nyak- és nyeregtollazata aranysárga, 

piros árnyalattal. A nyak- és nyeregtollak hosszában vékony, fekete csík látható. A fej tollazata 

narancsvörös, a nyereg, a váll és a hát felső része barnáspiros, a mell, a has és a combok fedőtollai 

pedig feketék. A kakas sarlófaroktollai szintén feketék, zölden zománcolt árnyalattal. Csibéik 

pelyhezete középbarna, világosabb tarkázottsággal élénkített, vadmadárszerű színeződésű. Tojásaik 

színe a többi magyar tyúkfajtához hasonlóan világosbarna vagy barna. 

A fogolyszínű magyar tyúkokat a Dunántúlon, valamint a szárnyas ragadozóktól jobban 

veszélyeztetett erdős területeken szaporították. Sajnos ma már génbanki állományaival sem 

rendelkezünk, ezért a fajta még fellelhető egyedeinek összegyűjtése és új fogolyszínű magyar 

tyúkállományok kialakítása a baromfi-génmegőrzéssel foglalkozó szakemberek egyik legfontosabb 

feladata. 

A régi magyar pulykafajtákról és színváltozataikról részletesen

Forrás: http://www.biokontroll.hu

A pulykát elsősorban a nagy test és a hosszú lábszár jellemzi. Az összes hazai baromfifaj között a legnagyobb. A pulykák teste hosszúkás, tojás alakú, vállban különösen széles, hátrafelé fokozatosan elkeskenyedik. Fejükön és nyakukon jellegzetes szemölcsök, „bibircsek” vannak, melyek puha tapintásúak. A kakasok bibircsei jóval nagyobbak, ingerlésre háromszorosára nőhetnek, miközben halványvörös színük kékes vörössé válik. Jellemző a kakasok mellén található szőrpamacs is, amely kisebb mértékben idősebb tojókon is kifejlődik.

A pulykák a tavaszi tojóidőszakot követően, a nyár folyamán rendszerint másodszor is tojnak és kotlanak. Ebből a keltetésből származnak a „sarjúpulykák”. Erős kotló hajlamuk alapján a pulykák egyéb baromfifajok természetes keltetésére is kiválóak.

A magyar pulyka

Eredetileg a Duna-Tisza közén terjedt el a magyar pulyka, melyet fekete és fehér színben tenyésztettek. Idővel a fekete színváltozatú egyedek száma nagyon lecsökkent és a 19–20. század fordulójára a fehér színváltozat került túlsúlyba. A fehér magyar pulykát később a mexikói fehér pulykával nemesítették a testsúly növelése érdekében. Sajnos, a magyar pulyka eredeti változatai ma már alig lelhetők fel. A fehér magyar pulyka tolla igen értékes árucikknek számított, különösen a hónalj alatti, ún. „marabutollak”. Tojáshozama évente 30–40 darab volt. A fekete magyar pulyka tollazata egyöntetű fekete, csőre és lába palaszürke. Húsa szép fehér hús, mely a maga idejében nagyon keresett volt. Testsúlya kisebb, mint a fehér pulykáé. Évi 25–50, fehéres alapszínű, barnásan pettyezett tojást termelt.

A parlagi pulyka kiválóan kotló és nevelő állat. Élelemszerzésben szinte utolérhetetlenül szorgalmas. Húsminősége a külterjes tartásnak köszönhetően a legigényesebb külföldi piacokon is csemegeszámba ment, belőle minden mennyiséget könnyen értékesíthettünk.

A magyar pulyka gyakoribb színváltozatai:

A fehér magyar pulyka. A leírások szerint a kifejlett fehér magyar pulyka testsúlya 6,00–8,00 kg (kakasok), illetve 5,00–6,00 kg (tojók). Csőre hússzínű, szeme sötét mogyorószínű. A fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány (szarv alakú húsképződmény) élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínben játszó. Lábuk hússzínű, a körmök színe fehér, tollazatuk hófehér. A kakas mellén lévő szőrpamacs fekete.

A fekete magyar pulyka. Testsúlya a kakasok esetében 6,00–7,00, a tojók esetében 4,00–5,00 kg-ra tehető. Csőrük sötét palaszínű, szemük sötét mogyorószínű, a fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínben játszó. Lábuk és körmük sötét palaszínű, tollazatuk egyöntetű fekete.

A rézpulyka. Főként Boszniában tenyésztették nagyobb számban, ezért „bosnyák pulykának” is nevezték. Szórványosan Magyarország területén is előfordult. Edzettségére és igénytelenségére jellemző, hogy értékesítésre valaha lábon hajtották magyarországi piacokra. Az alföldi tanyavilágban egy-egy példánya ma is megtalálható. A rézpulykát a betegségekkel szemben ellenálló, igénytelen, bőven tojó, szorgalmasan kotló és nevelő, nagyon jó élelemkereső pulykafajtaként tartották számon. Védett fajta, génbankban őrizzük.

A rézpulykák kifejlett testsúlya 5,00–7,00 kg (kakasok) és 4,00–5,00 kg (tojók), csőrük tőben sötét, a csőr vége felé világos szaruszínű, szemük sötét mogyorószínű, a fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínben játszó. Lábuk rózsaszín vagy hússzínű, a körmök világos szaruszínűek vagy fehérek. A kakas tollazatának színe a test elülső részén sötét rézvörös, fehéres szárnyfedő- és faroktollakkal. Alapszínét fakó és fehér harántsávok tarkíthatják. A tojó színe a kakaséhoz hasonló, annál valamivel világosabb.

A bronzpulyka. A legrégebben kitenyésztett pulykafajták egyike, az egész világon elterjedt. Az 1800-as évek második felében keresztezés és fajtatiszta tenyésztés céljából hozták be. Hazánkban honosult fajtának tekinthető. A bronzpulyka gyorsan kiszorította a kisebb testű, parlagi fajtákat, s így a 20. század elejére a legelterjedtebb pulykafajtává vált Magyarországon is, hazai változata azonban hordozza a korábbi parlagi pulykák tulajdonságait. A bronzpulyka teljes kifejlettségét kétéves korra éri el. Éves tojástermelése a hazai tenyészetekben 50–80 db. A tojások színe erősen pettyezett, súlyuk 70–90 g.

A bronzpulykák csőre tőben sötét, a csőr vége felé világos szaruszínű. Szemük sárgásbarna, sötétbarna vagy sötét mogyorószínű. A fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínű. Lábuk szürkésfekete, a növendék állatok lába barna, az idősebbeké rózsaszín vagy hússzínű árnyalattal. A körmök világos szaruszínűek. Tollazatuk színe a nyaktól a hát közepéig élénk, ragyogó bronzszínű, a tollak végén keskeny, keresztbefutó fekete sávval. A mell, a törzs a szárny és a farok tollai feketék, sötét bronz árnyalattal, haránt futó fehér, szürke vagy barna sávokkal. A farok tollai fehéren vagy szürkén szegélyezett széles fekete és bronzszínű pántban végződnek.

Sima tollú magyar lúd
Forrás:  http://www.magyarvagyok.com

A lúd a háziasítás során nem sokat változott. Teste nagyobb lett, felül és alul széles és lapított, nyaka hosszabb, farka pedig rövidebb. A magyar lúd fehér, szürke és tarka tollszínben, valamint fodros tollú változatban fordul elő.

Az egyéves magyar lúd testsúlya 6,00–8,00 kg (gúnár) és 5,00–6,00 kg (tojó).
A gúnár feje keskeny, lapos homlokkal, a fej középhosszú tollakkal vastagon fedett. Csőre csőrtőben nagyon erős, közepesen hosszú, narancssárga színű. Szeme nagy, világoskék, nyaka közepesen hosszú, enyhén hajlott. Törzse hosszú, közepes vastagságú, gömbölyded, mellkasa széles, erős és kerek, háta hosszú, széles, enyhén lehajló. A szárny hosszú, szorosan a testhez simuló, zárt, a farok rövid, zárt és vízszintes. A comb erős és vastag. Lábszára függőleges állású, a törzs számára jó támasztékul szolgál, a csőrrel azonos színű. A magyar ludak tollazata testhez simuló, pehelytollazatuk vastag. A tollszín fehér, szürke vagy foltos (tarka) lehet.

Házi kacsa

Forrás: A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A házi kacsa vagy röviden kacsa a récefélék családjába tartozó baromfi, a tőkés réce ("vadkacsa") háziasított változata. Többnyire fehér színben tenyésztik, de egyes vidékeken – különösen ott, ahol vadon élő őseivel könnyen kereszteződhet – „vad” színezetű példányokat is találunk. Húsa, mája, zsírja, tepertője finom falat, de tojását – amelynek szárazanyag- és zsírtartalma lényegesen nagyobb a tyúktojásénál – csak alaposan megfőzve fogyasszuk, mert paratífusszal fertőzött lehet. Fosztott tollával párnát töltenek. Költés ideje átlagosan 28 nap. A kacsa hímjét gácsérnak hívjuk. A házi kacsa őse a tőkés réce. Háziasításuk megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt történt.

Magyar kacsa

A 20. század elején a magyar parlagi kacsát már ősi magyar fajtaként említik, de származásáról biztos adataink ma sincsenek. A víz közeli  falusi, tanyasi gazdaságok egyik legfontosabb baromfiféléje volt. Míg a gazdaasszony a libát eladásra nevelte, addig a kacsahús a család ellátására szolgált. A tájegységeknek kialakultak a saját típusaik. A leggyakoribb a fehér szín volt, amelyet a 20. század elején a pekingi kacsával akartak nemesíteni. A "színes", vagyis a tarka, vadas színű kacsa kisebb rangúnak számított, pedig ez a fajtaváltozat őrizte meg leginkább a magyar kacsa ősi formáját. Állománya erősen lecsökkent, Erdélyben és az alföldi tanyákon találhatóak kisebb állományai. Jelenleg a gödöllői Kis állattenyésztési Kutatóintézetben mindkét változatát tenyésztik. Nagyobb állománya található Szarvason is. 2004 óta a magyar kacsa a védett háziállataink közé tartozik.

Tulajdonságai: kitűnően bírja a mostoha viszonyokat, igénytelen, ellenálló fajta. Aránylag kistestű, a gácsér 2,5-3,2 kg, a tojó 2,3–3 kg. Húsa rendkívül jó minőségű. Leggyakoribb a fehér és a vadas színváltozat,de előfordulhat barna és fekete színben is. A vadas színű tojó sokkal visszafogottabb színű, mint a gácsér, hasonlóan a tőkés récéhez.

Néma kacsa (pézsmaréce)

Forrás: http://baromfi-diszbaromfi.hupont.hu

Pézsmaréce, másképpen pézsmakacsa, népies nevén néma kacsa.

Eredeti elterjedési területe Mexikótól délre Peruig és Uruguayig, de mára már a világ minden táján tenyésztett úszómadár lett.
Az 1400-as években Columbus jelentette, hogy látta Brazíliában, a bennszülötteket, akkora kacsákat nevelni, mint a libák. A 16. Században a spanyol és portugál konkvisztádorok által került néhány kacsa Európába. Ezek voltak a népszerű asztali madarak ameddig, a helyűket át nem vették a Pekingi kacsák.
A vadon élő pézsmarécék eredetileg fekete színűek, és csak nagy ritkán bukkan fel tollazatukban egy-egy fehér toll. Hasukon irizál a tollazat. A pézsmakacsák fején jellegzetes, vöröses színű, húsos kinövések láthatóak, arcuk pedig csupasz.
A hímek csaknem kétszer akkorák, mint a tojók, és jelentősen több húskinövések vannak az arcuk körül. A tipikus húskinövés minták a vadon élő hímeknek, egy fekete maszk a csupasz bőrön, ami hegygerincek, vagy mélyedések, feldíszítve a piros szemölcs eltérő számmal, mérettel, alakkal, és elhelyezéssel.  Van bennük csontos kiemelkedés is, különböző méretben és színben. A nőstények általában fekete, illetve vörös maszkot viselnek, amely laposabb, mint a hímeké, és fedezi az arc kisebb területét. Ezeken is vannak piros szemölcsök.
A kutatások azt bizonyítják, hogy a némakacsa legközelebbi rokona az észak-amerikai Wood kacsa (Aix sponsa).
A vad pézsmakacsák fogyasztanak: gyökereket, magokat, törzs és a leveleket, különböző vízi növényeket, valamint a földi vegetációt, beleértve a mezőgazdasági terményeket is.  Eszik a kis gerinceseket és gerincteleneket, mint a halakat, hüllőket, rákokat, rovarokat, és a termeszeket. A pézsmakacsa általában látható egyedül vagy kis csoportokban, és csak ritkán nagy állományokban.  Ők nem rendelkeznek székhellyel, vonulási útvonalakkal, de mozognak a szezonális vizek állásával.
A vadon élő pézsmarécéket eddig viszonylag kevesen vizsgálták. Meglehetősen sok időt töltenek a fák koronájában, ahol kiválóan el tudnak rejtőzni. Ha megriasztják őket, lassú, nehéz szárnycsapásokkal emelkednek a levegőbe. Elsősorban a reggeli és esti órákban aktívak, ekkor szerzik növényi eredetű táplálékukat a sekély vízből. A költési időszakban egyedül vagy kisebb csoportokban látható (5-6), máskor nagyobb, akár 16 egyedből álló csapatok is megfigyelhetőek.
A pézsmaréce tojója a vadonban faüregekbe, gödrökbe rakja tojásait. A kirakott költőládákat is előszeretettel használja. A 8–21 tojás 35 napon belül kel ki. A sárga-barna pelyhes fiókák fészekhagyók.
A hazai pézsmakacsa, néha nehezebb és durvább megjelenésű, mint az őse, mivel tenyésztették húsa miatt több generáción át. Mint sok háziszárnyast, őt is szelektíven tenyésztették a világosabb színűeket főleg, hogy vonzó megjelenése legyen a piacon, és könnyebben lehessen eladni.
A 3–4 kilogrammos testtömegű gácsérok jóval nagyobbak a tojóknál, amelyek átlagosan 1,5–2 kilogrammot nyomnak. A háziasított példányok esetében, jóval, nagyobb tömeggel számolhatunk: a tojók akár 5, a gácséroknál pedig akár 7 kilogrammos testsúly is előfordulhat.
A háziasított pézsmakacsa tollazata többféle színben, pompázhat: tiszta fehér, barna, fekete és foltos egyedek is ismertek.
A némakacsa azért is népszerű, mert igen halk. Leginkább sziszeg, néha morog, és csendesen hápog. Kárpótlásul változatos metakommunikációs eszközöket használ: kattogtatja a csőrét, rázza a fejét, felfújja magát, billegeti a farkát stb.
A pézsmaréce vadon élő állománya nem veszélyeztetett, háziszárnyasként pedig egyre gyakoribb. Húsa nagyon ízletes, valamivel több fehérjét és kevesebb zsírt tartalmaz, mint a házi kacsáé. Májtermelése is kiváló.
Egyszerű a kezelése, tenyésztése és tartása ezért az egyik legolcsóbb kacsa.
Bizonyos kórokozók és algák miatt a szabadon tartott állomány hirtelen elpusztulhat. Ez megköveteli a létesítmények tisztán tartását.
Amikor a hőmérséklet fagypont alá kerülhet hosszabb ideig, figyelmet kell fordítani arra, hogy ne érje őket a hideg-szél. A lábuk elfagyása lehet egy komoly probléma.
Talán itt az ideje a nemesítő munkának és a hajlandóság, hogy erre a fajtára egy kicsit oda figyeljünk.
Amikor felmerült nálunk a szabad tartás alkalmazása a figyelem és a kedvesség, az egész fészekalj iránt azt eredményezték, hogy a kacsák elég szelídek és bizakodók lettek.
A takarmányigényük nagyon csekély, beérik bármilyen minőségű táppal, különösen akkor, ha kiegészül egy kis gabonával (búza, árpa, kukorica), egy kevés zölddel (saláta).
Tenyésztésükben a legnagyobb probléma az, hogy nem lehet ellenőrizni a beltenyészetet a poligám természetük miatt. Egy csoportban egy vagy két hím ,,szervízeli” az összes tojót, míg a többi hím ,,lóg” és keményen részesül az ,,alapkiképzésben”. Nem árt azért ha odafigyelünk és ha nagyon nem szívlelik egymást akkor a gácsérokat el kell különíteni.

Bráma - (Bráhma Brahma)

Forrás: http://baromfi-diszbaromfi.hupont.hu

Ez a díszbaromfifajta hatalmas méretével és elragadó látványával vívta ki hírnevét. A baromfik királyának vagy óriásának szokták nevezni. Minden színváltozata elragadó látványt nyújt csodálójának, tenyésztőjének. Általában nem haszonállatként, hanem díszbaromfiként ékeskedik a kertekben, udvarokban. Megjelenése magára vonja a figyelmet. Legfőbb jellemzője a monumentalitás, ékesség és gyönyörűség harmóniája. Nem hiányozhat egyetlen baromfiudvarból sem.

A Bráma ázsiai és amerikai eredetű. Az első példányokat Chamberlain Nem Yorkban (1846) matrózoktól vásárolta. Származási helyéről azonban nem állnak rendelkezésünkre pontos feljegyzések. Az tűnik eddig a legvalószínűbbnek, hogy a Bráma a chochinnak és a maláj tyúknak a keresztezése lehet. Hazája valószínűleg India a Brahmaputra (nevét is innen kapta) folyó mentén elterülő kisebb füves területek. Az első világos Bráma 1852-ben érkezett Angliába majd 1853-ban érkeztek az első sötét színű Brámák. Az első Brámák Németországba a 19. század ötvenes évei körül érkeztek. Ezt a fajtát elsősorban csodálatos látványáért tartják. Azonban tojástermelése sem elhanyagolható, hiszen évi 140 db. Igaz 140 db csak első évben van aztán a következő években 110 db körüli. A tojások színe sárgásbarna, sárgásvörös. A tenyéssz tojás legkevesebb tömege 53 gramm. A kelésük általában nem a legjobb, hiszen párzásuk a hatalmas test miatt ügyetlen. A Brámának kotlási hajlama létezik azonban nagyon csekély. Fantasztikus látvány tárul az ember elé, amikor meglátja azt a hatalmas kotlóst kiterített szárnyakkal és a gyönyörű formás kiscsibéivel. A nemek megállapítása napos korban csak a sárga-fogoly színűnél lehetséges. A többi színnél még nem lehetséges napos korban megállapítani a nemeket. A keléstől számított hosszú hónapokig a megállapítása nehézségekbe ütközik. A megállapításhoz jól kell ismerni a Brahma fajtaleírását. A kakas jellemzője a taréj, ami jellegzetesen felülő és háromsoros valamint koronák nélküli. A másik jellegzetessége a kakasnak az áll lebeny.  Amelynek a helyes formája: kicsi, jól kerekített és finom szövésű. A tyúk jellegzetességei a kis taréj és a pici áll lebeny valamint a méretbeli különbség. A legszembetűnőbb különbség a nemek között  méretben van, a kakas jóval nagyobb, mint a tyúk és jóval nagyobb farktollat visel. A kakas testtömege 3-5 kg között szokott lenni, míg a tyúké 3-4.5 kg.

Gyöngytyúk

Forrás: http://baromfi-diszbaromfi.hupont.hu

A gyöngytyúk vadon élő őse, a Szaharától délre élő, sisakos gyöngytyúk.  A háziasított változat, szinte alig különbözik vadon élő ősétől.

Afrikában, 15-20 egyedből álló családokba verődve, cserjés-bozótos területeken barangol. Apró, csupasz fejét jellegzetes sisaktaréj védi. Háta félgömbszerűen domborodó, farka ék alakban hegyesedik. A kakasok nem viselnek sarkantyút. Dús tollazata sötét alapon világosan pettyezett, de fehér-, krém-, sárga-, tarka- és ibolyaszínű változatai vadon is előfordulnak.

Amikor az ókori Egyiptomban vallási okokból betiltották a tyúktartást, a szerepét egyes adatok szerint a gyöngytyúk vehette át. Valódi háziasítása majd egy évezreddel később ment végbe.

A gyöngytyúk az egyetlen baromfifaj, melyet nem eredeti hazájában domesztikáltak. Az ókori görögöknél már háziállat volt, és áldozati célra tenyésztették.

Húsa és tojása a római lakomák csemegéje volt.

Magyarországon a gyöngytyúk a 13. században már jelen volt, elsősorban a kolostorok és a főúri vadaskertek tartották díszmadárként. A paraszti gazdaságokban a 19. század végén terjedt el. A gyarmatosítás kedvezett elterjedésének világszerte. Így került Kínába, majd Indiába, a rabszolgaszállító hajókon pedig Amerikába. Tenyésztésének virágkora a 20. század első fele volt.

A gyöngytyúk feltűnő, szép küllemű baromfi. Az apró fejükön lévő sisak a kakasoknál nagyobb méretű. Kétoldali állebenyük fehér, vöröses szélekkel. Tollazatuk általában kékesszürke fehér, apró pöttyökkel. Gyakori a fehér alapszín is, tejföl-sárga ezüstfehér pöttyökkel. A tyúkénál finomabb, könnyebb a csontozata.

Húsa finom, nagyon hasonlít a vadmadarak, például a fácán húsára. Április végén kezd tojni, 60-80 tojást rak. Tojása kisméretű, feltűnő tulajdonsága rendkívül vastag héja, ezért hosszú ideig eltartható. Tojásait mindig elrejtett fészekbe rakja. Van néhány hátrányos tulajdonsága, ami miatt sokan nem szívesen tartják. Domesztikációja alacsony fokú, vadmadár-ösztöneit, természetes viselkedési formáit megtartotta. Ijedős, minden szokatlan zajra, mozgásra, rémült menekülésbe kezd. Hangja kellemetlenül hangos, rikácsoló, nem "szomszédbarát". Veszekedős, tartásához nagy térre van szükség. Jól repül. Ha a gazda nem vigyáz, hajlamos arra, hogy éjszakára az ólon kívül gallyazzon fel. Viszont nagyon edzett, kitűnő élelemkereső és rovarirtó. Háziasítása során a gyöngytyúk valamivel nagyobb testűvé vált, egyébként azonban alig változott. A háziasított gyöngytyúk nagyon értékes, ízletes húsú baromfiféle.

A gyöngytyúkok teste vízszintes tartású és zárt, hátuk feldomborodó. A kakasok testsúlya 1,30–1,60 kg, a tojóké 1,20–1,40 kg. Fejük rövid és széles, csőrük rövid, erős, erősen hajlott, szaruszínű, a hegye vörös. Fejükön sisakot viselnek, mely szarus, vörös, háromszögletű, a kakasoknál nagyobb és meredekebb állású. Arcuk tollatlan, szürkéskék, vagy kékesfehér, égszínkék foltokkal, amelyek a nyak felső harmadának csupasz bőrére is átterjednek. Füllebenyeik szorosan a fejhez simulók, szemeik nagyok, sötétbarnák. A tojóknál kifejezettebben lelógó kétoldali áll-lebenyek rövidek, tömöttek, vaskosak, színük vörös, a közepén fehér folttal. A nyak vékony, izgalomban egyenes tartású, kakasoknál sötétkékes, tojóknál világosabb bőrszínnel, alsó része erősen tollas, felső része csupasz, finom szőrökkel sűrűn benőtt. A törzs erős, a mell nagy, kerekded, telt. A hát széles, erősen boltozatos, hátrafelé erősen lejt. A szárnyak hosszúak, szélesek, szorosan testhez simulók. A farok rövid és lefelé irányuló, középső tollai a szélsőknél hosszabbak. A lábszárak viszonylag rövidek, színük vöröses vagy palaszürke, a kakasnak nincs sarkantyúja.

Csibéi kikeléskor barnás színűek, hátukon hosszanti sötétebb sávokkal.

A naposcsibék színe szürkés, hátukon világosabb sávokkal.

Kilenchetes koruktól a kiáltásuk segítségével különböztethetőek meg: a tojók kiáltása egy- és kéthangú, a kakasoké mindig csak egy hangból áll. Később az is segít a megkülönböztetésben, hogy a kakasok sisakja és áll lebenye nagyobbá lesz, mint a tyúkoké. Egyes fajtáknál a kakas két áll lebeny közti rész türkizkék.

A gyöngytyúk tartása nem sokban különbözik a többi baromfiétól. Számos előnye ellenére a gyöngyös általában mégis hiányzik a családi baromfiudvarokról, elsősorban a tartó számára hátrányosnak tűnő viselkedése, pl. kellemetlen hangja, ijedős, veszekedő természete és mozgékonysága, repülő hajlama miatt.

A gyöngytyúk faji, biológiai és etológiai sajátosságait tekintve tökéletesen megfelel a prémium minőségű termékek előállítása iránt támasztott piaci igényeknek, hiszen hús- és tojásminősége egyedülálló, az állatok pedig – viselkedésük, természetük és életmódjuk alapján – ökológiai típusú tartásra kifejezetten alkalmasak, erre születtek.

A gyöngytyúkot az ökológiai baromfitartás egyik legkiválóbb madara.

Magyar gyöngytyúkfajták

Magyar parlagi gyöngytyúk. A kakasok súlya 1,30-1,60 kg, a tyúkoké 1,20-1,40 kg. Színe fehér, szürke, kékesszürke, igen ritkán előfordul bronz és tarka változatban is. Igényli a szabad tartást. A magyar parlagi gyöngytyúk törvényileg védett baromfifajtáink, közé tartozik.

Hortobágyi hibrid gyöngytyúk. Tollazata kékesszürke. Szabad tartásban és intenzív nevelési körülmények között is jó eredményeket ad. Rendkívül jó tojástermelő, szabad tartásban 110-120 db-ot tojik. Igénytelen, ellenálló, jó élelemkereső.

A gyöngy kakas megkülönböztetése meglehetősen nehéz feladat. Ezzel kapcsolatos leírások és fotók nem igen találhatók. Hogy segítsek ebben az ügyben, a következő tapasztalataimat osztom meg olvasóimmal.

A gyöngy kakas testének mérete egy kicsit nagyobb, mint a tyúké. Viselkedése agresszívebb, megtámadja a többi baromfit főleg a fiatal példányokat. Én a hangjukban különbséget nem tapasztaltam, de nincs kizárva, hogy botfülem van. Engem mindkettőnek a hangja irritál. A szakirodalom azt mondja, hogy a kakasnak a fején nagyobb a sisak. Lehet, de ami biztos az az, hogy a kakas csőrének felső részén jól látható egy dudor. Ezek alapján a kakast elég könnyű megkülönböztetni.